True to the End

Szerintem már sejtitek, mi következik most. Két hónapos szünet után talán már senkit nem lep meg, pláne, ha egyáltalán még olvastok, igaz, a statisztikák azt mutatják, még vártok rám, hogy hátha lesz új poszt.

A boldogságról és a hétköznapokról nehéz blogolni. Könnyebb a nehéz időszakokat kiírni magamból, mikor úgy érzem, senki nem érzett még így és meg kell osztanom veletek a fájdalmam. A fájdalom, a szomorúság magányos érzések, a boldogság nem. A boldogság kétszemélyes érzés (legalábbis a szerelmi boldogság).

Boldog vagyok. Megtaláltam az igazit. Ő lesz a férjem és a gyermekeim apja, ha szerencsém van. Ha nincs, akkor később majd újranyitom a blogot. Ugyanis, kedves barátaim, ez itt a vége egy szakasznak. A blognak. Egy részemnek.

Hét éve vagyok "felnőtt", legalábbis ennyi ideje kerültem el otthonról. Négy és fél éve blogolok, ez volt az igazi felnőtté válás, amit itt olvashattatok hétről hétre. Emberek jöttek, emberek mentek, szívek törtek össze, álmok valósultak meg. Éltem, élek és a megszerzett tapasztalatokat igyekszem a hasznomra fordítani. Semmit nem bántam meg ami történt. Kibékültem a lehetetlenekkel és megtanultam együtt élni velük. Nem érzem úgy, hogy bármiről is le kellett volna, le kellene mondanom ahhoz, hogy most itt legyek és boldog legyek.

2010. május 4-én Biggel indult a mese, azóta lemaradtam, hogy mi történt nála, de a FB adatlapján egy kisfiúról vannak képek, aki eléggé hasonlít rá, de van némi esély, hogy az unokaöccse. Maradjuk annyiban, hogy kapcsolatban van, már évek óta és úgy tűnik rendben vannak a dolgai.
S következett, aki szintén kapcsolatban van, végre tovább lépett és állítólag boldog is. Megérdemli.
Aztán volt némi katyvasz: N fotósként befutott és egy másik városban lett boldog, évek óta nem beszélünk. Dalospacsirta idén nyáron megnősült, Té-ről semmit nem tudok. Kandúr kandúrkodik. Edward boldog kapcsolatban él azzal a csajjal, akivel utánam jött össze.
Gólya nem javul, most van elvileg valakije, de nem rég bejelentkezett, hogy dugunk-e, de büszkék lehettek rám: beoltottam a picsába és elküldte a fenébe. Grey meg.... igazából semmit nem tudok róla, de remélem, jól van és van kivel szexelnie, amíg csak feláll neki :)
Szexiszemű nem találja továbbra sem találja az igazit, nemrég ért véget egy kapcsolata, pár hete együtt mulattam vele meg a srácokkal (Rosso, Ercsa). A szívemben mindig lesz neki egy kis csücsök, de igazából, ha akart volna valamit, számtalan lehetősége lett volna rá. Mindig fogom szeretni, de ezzel már együtt tudok élni.

A legeslegdrágább Carlosommal pedig már három hónapja együtt élünk, már csak napok kérdése és ő lesz életem eddigi leghosszabb kapcsolata. Minden nap egyre jobban szeretem, és nagyon örülök, hogy vele vagyok, megérdemlem ezt a boldogságot.

A barátnőim boldogok, NagyLányom jövőhéten férjhez megy, mindenkinek van valakije, mindenkivel nagyon szeretjük egymást.

Én meg dolgozgatok, Carlosszal álmodozunk, hogy milyen lesz majd a lakótársak nélküli közös életünk, sokat beszélgetünk egy lehetséges esküvőről és babákról. Elmondhatatlanul boldog vagyok vele és hálás a sorsnak.

Legyetek boldogak drágáim, köszönöm, hogy megtettétek velem ezt a hosszú és kanyargós utat. Az oldalt lévő elérhetőségek élnek továbbra is, illetve priviben is megtalál, aki eddig elért.

Az oldal nyitva marad, emlékül annak, hogy milyen voltam és milyen lettem. Ez az én How I met... sztorim, bár talán a gyerekeimnek sosem mutatnám meg :)

Egy kis statisztika még a végére:
18 360 oldalmegjelenítése volt a blognak, 103 megtekintést kapott a legfelkapottabb posztom, 216 kommentet hagytatok a 470 posztomnál 2014.szeptember 7-ig.

Hogy volt-e bármi tanulsága az elmúlt éveknek? Igen! Nem akarok nagy életbölcsességeket mondani így a végére, de pár dolog biztos számomra:

"Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz." 

Ne félj hibázni és ha kell, akkor bocsánatot kérni. Ne félj megcsókolni azt, akivel úgy érzed, boldog lehetnél és ami a legfontosabb: ne félj szeretni, mert ez a legcsodálatosabb érzés. És ha viszonzásra talál... az a cseresznye a habon.

Ide illő zene búcsúzóul:

Begin Again - A step you can't take back (Keira Knightley)

Kikapcs

Hihetetlen, hogy elrohant ez a hónap. Sokszor gondolok rá, hogy írni kéne (egész nap ezt teszem, csak másoknak), aztán estére leeresztek, mint egy lufi.
Fáradt vagyok. Múlt hét óta már szombatra, vasárnapra is beoszthatnak (persze hétköznap van cserébe szabadnap), de mivel be is osztottak, így pünkösd óta nem volt két egybefüggő napom pihenni, ami egyszerűen szar.
Jövőhéten végre szabin leszek, igaz csak két napot, de legalább tudok majd reményeim szerint valamennyit pihenni.
Persze költözünk, össze, így nagyrészt pakolni fogok, mert lakáson belül másik szobába megyünk, hogy elférjen a temérdek cókmókunk. Bár a cucca 70%-a már itt van és még mindig be lehet férni a szobába szerencsére.
Még mindig félek egy kicsit, meg most többet vagyok fáradt és emiatt lehangolt, de talán éppen ezért lesz jó, hogy nem a saját kis posványomba fogok hazajönni mindennap, hanem itt fog várni életem szerelme, az összes kis hülyeségével és majd jól feloldja a meló miatti feszkót bennem.
Hihetetlen, hogy lassan már egy éve dolgozom rendesen és itt. Gyorsan elment az idő... Többen várják (család, barátok), hogy mikor mondok már fel és kezdek valami "értelmes" munkába. Van egy rossz hírem nekik: az nem ma lesz. Jól érzem itt magam alapvetően, és minden munkában vannak jobb és rosszabb napok, ezzel is tisztában vagyok. Éppen ezért próbálok a jóra koncentrálni és tényleg rengeteg ilyen van, szóval nem nehéz azt mondani, hogy most jó itt nekem, nem akarok mást.

Nem vagyok mostanában a legjobb barátnő és a legjobb barát sem sajnos, amit nagyon sajnálok, mert a párom és a barátaim is többet érdemelnének, de olyan kevés a szabadidőm, hogy amit lehet, azt most igenis magamra fordítom, mert szükségem van rá. Elkezdtem megint intenzíven olvasni, az aktuális kedvenc a Vámpír Akadémia könyv-sorozat. Mondjuk a harmadik részt majdnem a falhoz vágtam (csak sajnáltam a laptopom), mert Game of thronesba illő fordulatot produkált, amibe egy kicsit megszakadt a szívem is, itt sírtam este (szószerint) Carlosnak a történteken. Szóval olvassátok, mert izgalmas, vicces, akciós és végtelenül szerelmes kis sorozat és nem hosszúak a részek, én általában egy délután alatt elolvasok egy részt (ennyi időt fordítok magamra összesen). Az első részéből van film is, amit így a könyv után azt mondom, nem csináltak rosszra, sőt emiatt kezdtem el a könyveket, de olvasva még jobb a sztori.

Remélem mindenkinek kitört a nyáriszünet és strandol és pihen rengeteget! :)

Múltidézés

Tegye fel a kezét az, aki emlékszik rá, hogy mit mondott úgy másfél éve!
Ugye, hogy nem. Vesztemre/Szerencsémre, a Grey-el való kapcsolatom talán a világmindenség legjobban dokumentált kapcsolata. Jó, fényképünk nincs, de a mindennapi levelezés és a találkozókról a bejegyzések azért megvannak.
Tegnap úgy keltem, hogy rájöttem, kivel jött nemrég össze Szexiszemű és csak néztem a közös képeiket és most először azt éreztem (a szokásos, nekünk mért nem jött össze soha féltékenység mellett), hogy most megtalálta az igazit. Ismerem a csajt, kedveltem is, mikor találkoztunk a múltban. A drágám szemében most látok valamit, amit eddig talán nem. Remélem sikerül nekik, mert amellett, hogy mindig kicsit féltékeny leszek, nagyon remélem, hogy boldog is lesz Szexy, mert egyébként meg nagyon megérdemli.
Na és valahogy ilyen lelkiállapotban jutottam el odáig, hogy visszaolvastam, hogy is lett ez az egész Greyjel. Kezdve az ártatlan, segítsen nekem Edwarddal levelezéstől egészen a mikulás napi csodanapig. Tovább nem volt gyomrom, mert utána már romlottak a dolgok, de lelkileg talán az volt a csúcs, akkor, aznap voltam a legboldogabb és azt a búcsúzást a Keletinél a szakadó hóban sosem fogom elfelejteni. Meg ezeket a sorokat sem: "Jó volt nézni, ahogy mentél, pedig mentél..."
Na de ugyanekkor kiderült számomra, hogy mennyit változtam azóta. A dolgok 10%-ára sem emlékeztem, hogy tejóég, mi ilyenekről beszéltünk? Szóval nem semmi volt visszaolvasni. Igazából lehet, hogy egy nap a levelezésből, meg a blogból még összeszerkesztek egy naplót, aztán világsikeres leszek vele :D (nyugi, álnevekkel)
Tanulság ma nincs, inkább csak megörökíteni akartam a gondolataimat.

Hallgassatok Lykke Li-t!

Kapuzárás

Összeköltözünk. Tudom én ezt már szeptember óta és várom is és boldog vagyok tőle/vele, mert mikor egy-egy napot külön vagyok, csak nyünnyögök és alig várom, hogy újra velem legyen, mert nélküle nincs meleg, napfény és boldogság és levegő és semmisenincsen, DE

Amúgy kurvára pánikolok is. Egy évesek lettünk, és hirtelen a hétvégén valami elszabadult bennem. a DÖG. Szerencsére A barátnőm kéznél volt és egy sétálással letudtam a hülyeséget, mert konkrétan van, amikor csak futni akarok el, messzire és hülyeséget csinálni, meggondolatlan lenni, nem törődni senkivel és semmivel, csak a mának és a mostnak élni (persze, spanyolviasz, de nálam is van ilyen, na). Szóval hétvégén leküzdöttem ezt valamennyire. A megígérte, hogy kapok egy lánybúcsút, mielőtt összeköltözünk, mert amúgy sem laktam még így senkivel és hát ez egy elééég naaagy lééépéééés a kis életemben, meg annyira régen ittuk már le magunkat, hogy itt a tökéletes alkalom rá :)

Aztán ma reggel külön mentünk dolgozni. Ő korábban, én később. Egy közepesen helyes pasaival lifteztem 4 emeletet, de szinte kirohantam a liftből, mert a kapuzárás megint kezdődött, azt éreztem, hogy simán megcsókolhatnám a pasit (nem az hogy annyira bejött, hogy jajj meg akarom, csak hogy megtehetném). Persze nem és a hegy oldalában félúton már csak nevettem magamon, hogy igen, ez aztán pánikroham volt (persze a vicces fajtából), de basszammármeg!

Egész hétvégén szeretkeztünk, szerintem tavaly nyár óta nem volt olyan hétvégénk, amikor ennyit lettünk volna együtt, neki adtam magam _teljesen_és_mindenhogyan_, ahogyan eddig még soha senkinek és csodálatos volt és szeretem és tudom, hogy ő is engem, csak most pánikolok.

Féltem magam. Most van egy kis életem, amit egyensúlyban tartok, de ha összeköltözünk, akkor már végleg tőle is fogok függni és bizonyos szempontból őt is egyensúlyozom kell (meg persze neki is engem). Nagy vállalkozás, de egyébként nagyon várom, mert most jön az az időszak, amilyen még tényleg sohasenem és senkivelsenem volt még, és ezzel talán végleg magunk mögött hagyhatjuk a múltamat, nem fog már kísérteni. Se őt se engem.

Az övé vagyok és boldog vagyok, a többit meg majd megszokom. Vele minden perc boldog, meg kell tanulnom nem félni attól, hogy korlátlanul boldog legyek, hogy ne akarjam szabotálni magam, mert (és most nyálas leszek) azt a szerelmet viszonozzuk, amit úgy gondolunk, hogy megérdemlünk és én nagyon is megérdemlem ezt a drága embert és nem akarok olyan lenni vele, mint amilyen korábban mással voltam, mert most minden jó. Jó leszek hát én is.

Felnőttem

Ma reggel hazamentem, mert segíteni kellett. Mert az anyukám most éppen szárnyaszegett madárka és egyébként is már öregszik és még nem vallja be, de már érzi ezt ő is. Nem megy egyedül, dehát ezért vagyok, hogy ott legyek, mikor már magára sem tud számítani.
Ma reggel hazamentem. Tegnap előkészültem mindennel, sütöttem és sütöttem (drága Carlosom segítségével), 4 órán át, csak azért, hogy ma meglephessem, hogy nincs annyi munka, mint ő gondolta, azt hiszem ettől szebb születésnapi ajándékot nem tudtam neki még soha adni.
Ma délután visszajöttem. A buszon pedig csak ültem és néztem ki a fejemből. Most már mindig ilyen lesz? Már éppen túl vagyok a quarter life crisis-en, elfogadtam a helyem a világban, szeretem tényleg a munkám, jó vagyok benne, végre sikerült kiegyensúlyozni a munkát és a magánéletet és most belém nyilalt: ez már mindig így lesz. És megint enyhe pánikot érzek. Anyának egyre többet kell majd segíteni, itthon is egyre többet vagyunk együtt, már csak alig két hónap és összeköltözünk. Hol vagyok ÉN? Hol van az én helyem az életemben? Itt is lenni, ott is lenni, mindenhol teljesen, de sehol sem egészen... Elfogadtam, hogy én leszek anya egyetlen támasza, szeretem, ahogy itthon kettecskén vagyunk Carlossal, de nincs meg a Sophie-idő, amire pedig nagy szükségem lenne. Jó van egy kicsi, mert heti 1 napot külön töltünk, de nekem most több kell. Az nem Én-idő, hogy hajat mosok, meg leradírozom az arcom. Az rutin, nem pihenés. Nem akarom, hogy csak akkor olvashassak vagy akkor csinálhassak bármit, ha az ember épp nincs itthon. Most persze már és ezt az ellentétet az összeköltözés tudom, hogy fel fogja oldani. Mert akkor már nem (csak) azért lesz itt, hogy velem legyem, hanem azért, mert itt fog lakni. Szükségem az van Én-időre, mert most azt érzem, hogy sok mindent elnyomok.
A kisebbik nővérem pár hete bejelentette, hogy beteg és nem bírok vele foglalkozni. Naponta gondolok rá, de egyszerűen képtelen vagyok felhívni, hogy hogy van, mert nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy a napi rohanásban még vele is foglalkozzak. Szörnyen utálom magam emiatt. Mindig azt érzem, hogy közelebb akarok kerülni a tesóimhoz, de semmit nem teszek érte. Nem tudok ott lenni vele nap mint nap, de még azt se tudom mondani, hogy ha jön egy rosszullét, hívjon, mert számíthat rám, mert nem így van. Messze vagyok és nem érzem azt, hogy segíteni tudok neki. Azon kívül, hogy gondolok rá és magamban imádkozom, hogy ne legyen semmi baja.
Feszült vagyok.
A leírtak mellett már elmondani sem tudom mióta túlórázunk és igen, már hetek óta én döntök úgy, hogy vállalok túlórát, mert szeretem, amit csinálok, és mert ha nem vállalunk önként elegen, akkor úgyis kötelező lesz. Komolyan mondom, hivatalosan 9-től dolgozom, de már nem emlékszem, mikor mentem utoljára 9-re dolgozni, mert a túlóra miatt minden nap 8-ra járok. Talán valamikor januárban... és maholnap már május lesz.
Remélem a május hoz egy kis lazítást. Egy évesek leszünk Carlosszal, hihetetlen, hogy repül az idő, jó lenne kicsit elmenni valahová, kikapcsolni. Talán le kéne szoknom arról, hogy vállalok túlórát, de a szervezetem már hozzászokott és amúgy fél9-re amúgy is be szoktam érni, így legalább ki is fizetik.
Olvasok egy kicsit, mert még van időm, mire Carlos megjön, így most a hajmosás mellett sikerült egy kis Én-időt összehozni (van még kb 50 percem - juhé).
Bocsánat, hogy ritkul a blog, de sajnos lentebb csúszott a ranglétrán az írás. Nézzétek Tumblr oldalamat, ott gyakrabban friss tartalom (még ha komolytalan is), de a blogot sem adom fel :)

Együtt

Nem csak 2014-ben :)

A lakótársaim eljegyezték egymást a héten, a magunk stílusában, de végülis nagyon romantikusan. Ebből persze az lett, hogy a lánnyal nehéz másról beszélni, illetve Carlosszal is igencsak szóba jött.
Igazából már nem kérdés, hogy együtt akarunk lenni hosszútávon is és lakásokról, házakról, gyerekekről és esküvőről beszélgetünk gyakran. Szerintem három nap alatt több dolgot kitaláltunk, hogy hogy legyen majd, mint lakótársamék, akik jövő nyáron meg is akarják tartani a lagzit. Sosem volt még ilyen biztos a dolgomban, ha ránézek a jövőnket látom és a boldogságot.

Melóban végre minden szuper, elértük az elénk kitűzött célt és remélem nem is torpanunk meg, mert most jó világ jön ránk, amikor jó lesz ebben a pozícióban dolgozni. Illetve persze a héten küldtek le egy HR-es pályázatot, ami nagyon felkeltette az érdeklődésem, mert eddig nem nagyon volt ilyen hirdetés nálunk, csak társosztályokhoz, ahová nem nagyon kellett egy érettséginél több, ez ehhez most közgáz diploma kell, ami igencsak van, meg amit csinálni kéne, az sem hangzik rosszul (AC-ket szervezni), szóval igencsak fontolóra vettem, hogy munkakört váltsak. Csak épp az nem hagy nyugodni, hogy kezd beérni a munkám, úgy érzem, valaminek a részese vagyok, végre már tudok is úgy haladni a napi teendőkkel, ahogy szeretnék. De ugyanakkor hatalmas stresszel jár a munka (bárki bármit is mond, hogy az övé stresszes, azzal szívesen cserélek, mert én elégedetlen ügyfelekkel küzdök napi 8-9 órában), illetve 3 hetet végig túlóráztunk, amit persze kifizetnek, de nagyon leszívott (én hülye meg vállaltam még egy heti túlórát....

Pénteken és utána hétfőn szabin leszek, menni kell haza szavazni, meg tüdőszűrésre, illetve barátnőzök majd, meg gondolkodom a HR-es munkán is. Hiányzik a blog, de most napi szinten annyi más dolgom van, hogy ritkulni fognak a posztok (meg ugye boldogságról nehezebb írni is...), de nem hagyok fel vele, mert nagyon megszerettem az írást és Titeket is!

indokolatlan zene

Agybaj

18+os tartalom

Gondom van. Nem tudom miért én nem is igazán gondként élem meg, mert volt már ilyen és aztán helyrejött, de basszus, megint nem tudok elmenni. Az igény megvan, de egyszerűen a vége csak erőltetés és csalódás. Nem megy. Pedig mindent bevetek már lassan. Remélem majd megoldódik.
Csak szerintem túl stresszelem. Mostanában mindent. Megvolt az első teljesítményértékelés bent, és nagyrészt jó dolgokat mondtak, tényleg, de mégis 1-2 kisebb dolog van, amiben még javulnom kell és rástresszeltem. De jó lesz ott is minden, csak érjen véget a hónap és legyen meg a kitűzött célunk, azt mondták, utána egy kicsit lazább lesz, de most az év zárása, minél jobb eredményt kell kihozni magunkból.

Szóval visszatérve az alap problémára, szerintem csak a stressz, de azért k. szar, mert nyilván az egy dolog, hogy egyedül nem megy, de kapcsolatban vannak hatásai. Szerencsére rengeteg megértéssel és elfogadással és törődéssel találkozom, de én is tudom, hogy ez annyira nem jó.

Majd próbálkozok egyedül, meg 2 hét múlva tudunk tényleg teljesen kettesben lenni, ha addig nem sikerül javulni, akkor majd akkor teszünk valamit az ügyért.