Pavlov és a reflexek

Ha hozzászoksz valamihez, amit minden nap, nagy adagokban kapsz, a függőjévé válsz. Akarod és nem számít milyen áron, csak meglegyen a napi adag, csak érezd, hogy felvillanyoz, hogy megnyugtat, hogy megkaptad. Nem számít, hogy tudod közben, hogy magadnak teszel rosszat vele. Nem számít, hogy tudod, hová vezet mindez, de még az se, hogy már végigmentél ezen az úton. Kell és kész.
Próbálod tartani magad, próbálsz kitartani, elfoglalni minden percedet valamivel, de aztán jön egy üresjárat és az egész úgy ugrik rád, mint egy leselkedő tolvaj a sikátorban.
A fájó emlékek elhalványodnak, a szépek még szebbé válnak és csak azt érzed, hogy szükséged van rá. Azt érzed, hogy vele különleges vagy, nélküle viszont hétköznapi és szürke. Tudod, hogy ezer más dolog milliószor boldogabbá tenne, de te mégis ehhez az egy elcseszetthez ragaszkodsz a lelked mélyén, mert beléd ivódott.
Amikor történik valami, de akkor is, ha semmi, rohannál levelet írni, várni akarod a válaszát, hiányolja a lelked az övét (már ha van neki...). Elmúlt a fájdalom, maradt az üresség és az én hülye éhező lelkem a legönpusztítóbb dologra vágyik. Levelezni vele...