Ma reggel hazamentem. Tegnap előkészültem mindennel, sütöttem és sütöttem (drága Carlosom segítségével), 4 órán át, csak azért, hogy ma meglephessem, hogy nincs annyi munka, mint ő gondolta, azt hiszem ettől szebb születésnapi ajándékot nem tudtam neki még soha adni.
Ma délután visszajöttem. A buszon pedig csak ültem és néztem ki a fejemből. Most már mindig ilyen lesz? Már éppen túl vagyok a quarter life crisis-en, elfogadtam a helyem a világban, szeretem tényleg a munkám, jó vagyok benne, végre sikerült kiegyensúlyozni a munkát és a magánéletet és most belém nyilalt: ez már mindig így lesz. És megint enyhe pánikot érzek. Anyának egyre többet kell majd segíteni, itthon is egyre többet vagyunk együtt, már csak alig két hónap és összeköltözünk. Hol vagyok ÉN? Hol van az én helyem az életemben? Itt is lenni, ott is lenni, mindenhol teljesen, de sehol sem egészen... Elfogadtam, hogy én leszek anya egyetlen támasza, szeretem, ahogy itthon kettecskén vagyunk Carlossal, de nincs meg a Sophie-idő, amire pedig nagy szükségem lenne. Jó van egy kicsi, mert heti 1 napot külön töltünk, de nekem most több kell. Az nem Én-idő, hogy hajat mosok, meg leradírozom az arcom. Az rutin, nem pihenés. Nem akarom, hogy csak akkor olvashassak vagy akkor csinálhassak bármit, ha az ember épp nincs itthon. Most persze már és ezt az ellentétet az összeköltözés tudom, hogy fel fogja oldani. Mert akkor már nem (csak) azért lesz itt, hogy velem legyem, hanem azért, mert itt fog lakni. Szükségem az van Én-időre, mert most azt érzem, hogy sok mindent elnyomok.
A kisebbik nővérem pár hete bejelentette, hogy beteg és nem bírok vele foglalkozni. Naponta gondolok rá, de egyszerűen képtelen vagyok felhívni, hogy hogy van, mert nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy a napi rohanásban még vele is foglalkozzak. Szörnyen utálom magam emiatt. Mindig azt érzem, hogy közelebb akarok kerülni a tesóimhoz, de semmit nem teszek érte. Nem tudok ott lenni vele nap mint nap, de még azt se tudom mondani, hogy ha jön egy rosszullét, hívjon, mert számíthat rám, mert nem így van. Messze vagyok és nem érzem azt, hogy segíteni tudok neki. Azon kívül, hogy gondolok rá és magamban imádkozom, hogy ne legyen semmi baja.
Feszült vagyok.
A leírtak mellett már elmondani sem tudom mióta túlórázunk és igen, már hetek óta én döntök úgy, hogy vállalok túlórát, mert szeretem, amit csinálok, és mert ha nem vállalunk önként elegen, akkor úgyis kötelező lesz. Komolyan mondom, hivatalosan 9-től dolgozom, de már nem emlékszem, mikor mentem utoljára 9-re dolgozni, mert a túlóra miatt minden nap 8-ra járok. Talán valamikor januárban... és maholnap már május lesz.
Remélem a május hoz egy kis lazítást. Egy évesek leszünk Carlosszal, hihetetlen, hogy repül az idő, jó lenne kicsit elmenni valahová, kikapcsolni. Talán le kéne szoknom arról, hogy vállalok túlórát, de a szervezetem már hozzászokott és amúgy fél9-re amúgy is be szoktam érni, így legalább ki is fizetik.
Olvasok egy kicsit, mert még van időm, mire Carlos megjön, így most a hajmosás mellett sikerült egy kis Én-időt összehozni (van még kb 50 percem - juhé).
Bocsánat, hogy ritkul a blog, de sajnos lentebb csúszott a ranglétrán az írás. Nézzétek Tumblr oldalamat, ott gyakrabban friss tartalom (még ha komolytalan is), de a blogot sem adom fel :)
