Nem akartam egy bejegyzésbe, mert bár a témamegjelölés azonos, mégis azért egy kicsit másról akarok itt írni. Tegnapról mára elolvastam EL James: A szürke ötven árnyalata c. könyvét. Az egy dolog, hogy néhol kicsit bugyuta, de ha csak a szexet nézzük, nem az indokokat és a párbeszédeket, akkor azért elég jóféle tud lenni. Mondjuk kellő tudás birtokában szerintem angolul jobb lehet. Nem néztem még meg, de van egy sejtésem, hogy pár dolgot nem biztos, hogy a legjobban adnak vissza magyarul,de ez részletkérdés.
Amiért most írni akarok róla, az kapcsolódik az O története - bejegyzésemhez. Szerintem a szerző is tuti elolvasta, aztán még a Twilightot is és valahogy úgy írta meg ezt. Itt is a kiszolgáltatottság és a BDSM van a középpontban, bár tényleg helyenként nyakon öntve sok nyállal... Sőt, ahogy olvasom, a későbbiekben a főhős is plüssmacivá válik (bloá).
Ugyanakkor megint csak rá kell jönnöm, mennyire szeretnék egy olyan kapcsolatot, ami ilyen bizalmon alapszik, amikor akár képes vagyok alávetni is magam a másiknak (vagy uralni, ha éppen úgy esik jól). Ehhez először is önmagunkkal kell szerintem nagyon tisztában lennünk. Illetve biztos vagyok benne, hogy nem úgy megy, mint ebben a könyvben, hogy "bízzál bennem, mert én tudom, hogy jó lesz". Afaszt.Szóval szerintem inkább idő kell, hogy hagyjuk kialakulni ezt a légkört. S-sel elég szoftosan, de próbálkoztunk (igen KisLányom, ezt lehetett néha áthallani :P :$) és az se ment csak úgy, idő kellett, amíg megismertük egymást (talán a második vagy harmadik szakításunk után jutottunk el ide :) és felfedeztük az igényt erre a másikban. Nem mentünk túl messzire, sőt, de mégis, jó emlékeim vannak, nem zárkóznék el máskor sem - a megfelelő partnerrel.
Még mindig...
“Oh no, oh there I go again I need a spanking, ‘cause I’ve been bad So let my body do the talkin’ I’ll slip you that hot, sweet, sexy loving”
Időnként rájövök, hogy elég erősen tudok más(ok)tól függni... A barátnőm megszakított velem minden kapcsolatot nemrég. Se szó, se beszéd. A nempasijaival csinált már ilyet, nem egyet végigasszisztáltam, volt, akire visszabeszéltem. De most én kerültem sorra. Nem akarom most részletezni, mert én tudom, mi van kettőnk között, teljes mértékben értettem, mért teszi, még úgy is, hogy nem mondta ki. Tegnap azért ráírtam az öccsére, hogy minden rendben van-e egyébként, mert tudom, hogy mindkét nagyija beteg és féltem, hogy velük történt valami, de minden oké. És csodák csodájára, ma felhívott a drágám és bocsánatot kért, én persze megértő voltam, mert tudom, hogy mért csinálta és nem hibáztatom. Aztán megbeszéltük, hogy pénteken találkozunk egy kicsit, mert hiányzunk egymásnak, nem találkoztunk, mióta elköltözött az új munkája miatt. Aztán órákig csak vigyorogtam, már anya is megkérdezte, hogy na mi van már. Mondom neki: A visszatért. Ennyi és mégis, olyan boldog voltam. Nincs még egy ember, akinek ennyire meg tudnék nyílni, akivel ennyire őszinte vagyok. Még konfrontálódni is jó vele.
A Romantikus lelkek c. filmben mond az egyik csaj, Laura egy olyat, hogy a barátok olyanok, mint a szerelmesek. Egymásba szeretnek, aztán kiszeretnek egymásból, majd újra kezdődik az egész és így tovább. Azt hiszem, a mi baráti "szerelmünk" (ezt most tényleg ne értsétek félre, de tényleg ő az egyik legfontosabb ember az életemben) most erősödött. Már négy éve, tűzön-vízen át ott vagyunk egymásnak és nagyon remélem, hogy ez így lesz életem hátralevő részében is.
Vannak emberek az életünkben, akikkel kapcsolatban tudjuk, hogy nem mennek sehová, bármi is történik. Vannak, akikről reméljük, hogy nem mennek sehová. Vannak, akikről elképzelhetetlen, hogy ne legyenek benne az életünkben. Vannak, akiktől egy idő után mégis eltávolodunk. Vannak, akikkel soha többet nem beszélünk. Vannak, akik ennek ellenére hiányoznak és vannak, akik egy idő után már nem is hiányoznak, eszünkbe sem jutnak, de ez nem azt jelenti, hogy egykor ne lettek volna ( mindennél ) fontos(abb)ak a számunkra.
A gyásznak vannak fázisai, ezt most a saját bőrömön tapasztalom. És az elengedésnek is vannak szakaszai.
Először csak próbálsz nem gondolni az illetőre. Aztán már olyan jól megy a tettetés, hogy tényleg nem gondolsz rá. Aztán lájkolja az egyik posztodat, amitől megint úgy érzed óóóó. Aztán rájössz, hogy ettől még mindig ugyanúgy leszar téged. Aztán összehangolva a gyásszal, elér a harag, a düh. Sehol nem jó semmi és senki, mindig máshová vágysz, mások közé, de a legjobban mégis akkor érzed magad, ha egyedül ülhetsz a szobádban, úgy, hogy senki nem szól hozzád. Aztán csak ki kell menni az emberek közé, de szerencsére két olyan lánnyal, akivel legalább jól érzed magad, miközben leszóljátok a fél várost, mert nevetségesek. Aztán találkozol a két tündérbogyó unokahúgoddal, akik mellett jobb kedved lesz és a nővéreiddel is tudsz végre tölteni egy kis időt, hülyeségekről, lányos dolgokról beszélgetni, úgy, mint eddig talán még soha.
Aztán már azt hiszed, túl vagy ezen a nyomoron. Aztán rád ír az a drága, aki semmibe veszi a már nem létező érzéseidet. És újra elönt a harag. Pedig "csak" annyi a bűne, hogy lényegre törően írt, meg se kérdezte, hogy vagy és még el se köszönt végül. Aztán rájössz, hogy vannak fiúk, akiket imádsz amúgy baráti módon és tudod, hogy ha bármi van számíthatsz rájuk és vannak, akiket kívülről nézve ugyanebben a csoportban tartasz, de igazából sosem lesztek barátok, mert szereted. Nem azért, mert ne kérdezné meg a találkozások alkalmával, hogy hogy vagy, vagy ne tudnátok kurvajókat beszélgetni akár egy egész éjszakán át is. Vagy ne beszélgetnétek úgy, hogy megszűnik számodra az egész külvilág. Egyszerűen csak nem megy, mert akárhányszor ránézel, azt látod, mi lehetett volna és mi nem lett. Talán majd később, ha már elég felnőtt leszel hozzá (naná.).
Fogalmad sincs, mi jöhet még. Beletörődés. Elengedés. Apró szívszakadások, mikor meglátod az új nőjével. Kis fájdalmak, mikor megjelensz a karodon az új pasiddal és látod rajta, hogy nem őszinte a mosolya. A mi-lett-volna-ha örökkévaló kínzása. Megtanulhatsz vele együtt élni vagy tovább léphetsz.
Levetheted magadról a látszólagos barátságotokat. Beszélhetsz kevesebbet a közös barátaitokkal. Dönthetsz úgy, hogy nem mész el, ha ő is ott van. Dönthetsz úgy, hogy őt nem hívod meg. De ez csak oda vezet, hogy egyedül maradsz, mert kimaradsz a társaságból. Vagy új barátokat keresel és időnként rádöbbensz, hogy melletted senki nem marad meg (persze vannak kivételek).
Szóval inkább mégis maradsz, mert jól érzed magad ezekkel az emberekkel. Mondod nekik, hogy véletlenül se hagyjanak ki egy buliból sem, hiszen lassan már csak ők vannak neked, mert annyi mindenkit magad mögött hagytál már. Meghívod őt is mindenhová és örülsz mikor eljön és szidod a barátaitok előtt, mikor nem, mert tudod, hogy úgyis ő is otthon ül egész este. Megtanulsz együtt élni ezzel. Megszokod. És remélhetőleg egyre kevesebbszer nyilall a szívedbe, hogy mi lett volna ha...
Múlt héten szószerint lóf@szt se csináltam. Egyedül voltam itthon, főztem, mikor jól esett, zenét hallgattam, filmeztem, aludtam sokat. És ami a legjobb, már egy ideje egy új irományon dolgozom, haladok is vele, de eljutottam egy pontra múlt hét elején, ahonnan nem bírtam kitalálni, hogy merre tovább. Félre tettem, pihenjen, majd meglesz és meg is lett, így most legalább azzal el tudom magam foglalni :)
Na de minden más elég kaki még mindig. Anya hazajött, aminek péntek este tökre örültem, mert azért csak egyedül voltam egész héten, de azóta napjában legalább kétszer elkezd cseszegetni, hogy mért nem megyek el dolgozni meg mért nem érem be olyan melóval, ami elérhető (nincs olyan...) stbstb.
Meg szabályosan rosszul vagyok, ha el kell menni itthonról, nincs kedvem az itteni emberekhez, a nyálhoz, a műmájerekhez, az álcsillogáshoz. Képmutató mindenki, egy nagy hamis-boldog képnek látom az egész várost. (Ajánlott néznivaló: Young Adult - mindenki azt hiszi, hogy milyen jó az ő kis kisvárosi élete és nincs is vele semmi baj, csak PFF az egész.)
Én többet akarok, jobbat akarok és elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan munkával (és ez igaz pasira is) éljek, ami mellett azt érzem, hogy "beérem" ennyivel. A legjobbat akarom, mert képes vagyok rá, el tudom érni, meg tudom csinálni! Persze előbb a megfelelő utat kellene megtalálni, most éppen némi pszichológiával kacérkodom, ami alapján egész jó szakdoga témám is lehetne (EQ vagy önismeret, esetleg konfliktusmenedzsment - igen, semmi műszaki és semmi nagyon szorosan menedzsment téma... ). Majd alakul még. Októberben kell úgyis leadni a papírt, addig van időm kitalálni és ha megvan, akkor még alkudozni a tanszékkel, hogy maradhatnék-e vagy mondjanak ők céget mert én már nem tudok.
Szóval próbálok az itthoni posványban is inkább kifelé és előre tekinteni, addig sem érzem olyan nyomorultul magam itthon.
Utálok itthon lenni. Ennek több oka van, amit mindjárt kifejtek. Két oka van, amiért mégis hazajövök időről időre: anya és a barátaim, mármint Királylány és Juji. Nem sok, igaz?
De persze anya sokszor megnehezíti a dolgokat. Nem tehetem ezt vagy azt, nem ülhetek a szobámban nyitott ablakkal/felhúzott redőnnyel és égő lámpával mert 'belátnak' - a 10. emeleten lakunk és a szomszéd házból max az egyik falamat látják. Nem lehet nyitva az összes ablak a lakásban, mert 'huzat van' - még akkor is érzi, ha a függöny se mozdul meg - és ő azonnal arcüreg gyulladást kap vagy valami hasonlót. De gondolom mindenkinek megvannak ezek a hülyeségei, még örülhetek, hogy nálunk csak ennyi a baj, de mikor századszor is előjön ezekkel, annyira el tudom veszíteni a türelmemet, hogy egyből felemelem a hangom vagy határozottabban szólok hozzá és nem ismeri ezt az oldalam, mindig azt mondja, hogy kiabálok vele. Na meg a másik, hogy nem lehet itthon hangosan beszélni (=normál hangerőn) kb este 6 után, mert kihallatszik a lépcsőházba és meghallják... ott ahol egy lélek sincs. Na de ezeken túllépve is sok minden más van, amit nem szeretek itthon...
A másik nagy baj a várossal van. Mindenki be vagy gyepesedve: minden korosztály. Gyereknek lenni jó itt, biztonságos, jók az iskolák van sok szép játszótér. Aztán választhatsz, mikor elkezdesz kamaszodni: játszótéren iszol a barátaiddal, kocsmába jársz, elkurvulsz a helyi diszkóban, ahol kb 12-14 év az átlagéletkor vagy otthon maradsz a seggeden. Nincs olyan hely, ahová el lehetne csak úgy járni, csocsózni, biliárdozni egyet, anélkül, hogy kocsma lenne vagy hasonló. És éppen ezért megértem azt a rengeteg fiatalt, aki végül elköltözik Pestre, esetleg Debrecenbe, amint leérettségizik. Még mozink sincs! Régen volt, aztán szépen leépítették és kész. Nincsenek lehetőségek. Kocsmázol és kész. Én gimi alatt nem jártam sehová, nem hiányzott, nem is bántam meg, hogy csak az egyetemen kezdtem el bulizni, meg inni. Voltak olyan osztálytársaim, akik már 16 évesen a Rokiba jártak Miskolcra, mert nem volt jó nekik a város, aztán később már Pestre, mert már Miskolc se volt elég jó. Mindezt még 18 éves koruk előtt. Ehhez képest én 3 év alatt kibuliztam magam a Rokiban 19-21 éves korom között és semmivel sem érzem magam lemaradva. Na, de ez már egy másik gondolatvonal.
A harmadik nagy probléma a várossal, hogy iszonyatosan pletykás. Gondolom minden kisvárossal így van ez, de itt aztán tényleg nem lehet úgy egy lépést se tenni, hogy másnapra ne tudná mindenki az ellenkezőjét is. Kb. 20 000 ember él itt, de mintha egy 10 fős kis tanyán élnénk...
Valamint, hogy lennének jó ötletek, pl Királylánnyal kapásból tudnánk mondani vagy 5-10 dolgot, amivel fel lehetne pezsdíteni a város életét, de persze 23 évesen semmi pénzünk nincs belekezdeni ilyenekbe. Akiknél meg a pénz lenne a befektetésekhez, azok meg szarnak az egészre. Csak egy példát mondok: van egy nagyon szépen kialakított bár a városban (egy étteremhez tartozik) bőr ülőgarnitúra, bárpult, minden, ami kell. A tulaj simán megtehette volna, hogy csinál egy akciót az EB idejére, hogy menjenek oda sörözni, csináltat sörkorcsolyákat stb, lett volna bőven bevétele, mert megvan az igény amúgy a puccos helyek iránt. Ehelyett csak ült a seggén, fizette minden estére a személyzetet és senki nem tévedt be hozzá.
Nem kellene sok nekünk, csak, hogy higgyenek bennünk, hogy az ötleteink érnek valamit, hogy merjenek belénk fektetni és bízni bennünk. Egyszer régen a fiatalok városa voltunk, de lassan már az öregeké leszünk. Az egyik bölcsödét, ahová én is jártam, lebontották és öregek otthona lett a helyén... Ez elég jól tükrözi a helyzetet. Azt mondják Dél-Borsod ékköve vagy mi a város, de így lassan csak egy nagy Közönyfalva lesz...
Arról nem is beszélve, hogy kifelé azt próbálja mindenki mutatni, hogy mennyire rendben van itt minden, nincs drog, nincs boldogtalanság, a kutyák citrom illatút szarnak és a fiatalok nem rúgnak be mocskosul minden hétvégén... De ez is már egy másik téma...
Ha van pénzed és vállalkozó kedved, keress meg, nekem ötleteim vannak :)
