Szakaszok

Vannak emberek az életünkben, akikkel kapcsolatban tudjuk, hogy nem mennek sehová, bármi is történik. Vannak, akikről reméljük, hogy nem mennek sehová. Vannak, akikről elképzelhetetlen, hogy ne legyenek benne az életünkben. Vannak, akiktől egy idő után mégis eltávolodunk. Vannak, akikkel soha többet nem beszélünk. Vannak, akik ennek ellenére hiányoznak és vannak, akik egy idő után már nem is hiányoznak, eszünkbe sem jutnak, de ez nem azt jelenti, hogy egykor ne lettek volna ( mindennél ) fontos(abb)ak a számunkra.

A gyásznak vannak fázisai, ezt most a saját bőrömön tapasztalom. És az elengedésnek is vannak szakaszai.
Először csak próbálsz nem gondolni az illetőre. Aztán már olyan jól megy a tettetés, hogy tényleg nem gondolsz rá. Aztán lájkolja az egyik posztodat, amitől megint úgy érzed óóóó. Aztán rájössz, hogy ettől még mindig ugyanúgy leszar téged. Aztán összehangolva a gyásszal, elér a harag, a düh. Sehol nem jó semmi és senki, mindig máshová vágysz, mások közé, de a legjobban mégis akkor érzed magad, ha egyedül ülhetsz a szobádban, úgy, hogy senki nem szól hozzád. Aztán csak ki kell menni az emberek közé, de szerencsére két olyan lánnyal, akivel legalább jól érzed magad, miközben leszóljátok a fél várost, mert nevetségesek. Aztán találkozol a két tündérbogyó unokahúgoddal, akik mellett jobb kedved lesz és a nővéreiddel is tudsz végre tölteni egy kis időt, hülyeségekről, lányos dolgokról beszélgetni, úgy, mint eddig talán még soha.

Aztán már azt hiszed, túl vagy ezen a nyomoron. Aztán rád ír az a drága, aki semmibe veszi a már nem létező érzéseidet. És újra elönt a harag. Pedig "csak" annyi a bűne, hogy lényegre törően írt, meg se kérdezte, hogy vagy és még el se köszönt végül. Aztán rájössz, hogy vannak fiúk, akiket imádsz amúgy baráti módon és tudod, hogy ha bármi van számíthatsz rájuk és vannak, akiket kívülről nézve ugyanebben a csoportban tartasz, de igazából sosem lesztek barátok, mert szereted. Nem azért, mert ne kérdezné meg a találkozások alkalmával, hogy hogy vagy, vagy ne tudnátok kurvajókat beszélgetni akár egy egész éjszakán át is. Vagy ne beszélgetnétek úgy, hogy megszűnik számodra az egész külvilág. Egyszerűen csak nem megy, mert akárhányszor ránézel, azt látod, mi lehetett volna és mi nem lett. Talán majd később, ha már elég felnőtt leszel hozzá (naná.).

Fogalmad sincs, mi jöhet még. Beletörődés. Elengedés. Apró szívszakadások, mikor meglátod az új nőjével. Kis fájdalmak, mikor megjelensz a karodon az új pasiddal és látod rajta, hogy nem őszinte a mosolya. A mi-lett-volna-ha örökkévaló kínzása. Megtanulhatsz vele együtt élni vagy tovább léphetsz.

Levetheted magadról a látszólagos barátságotokat. Beszélhetsz kevesebbet a közös barátaitokkal. Dönthetsz úgy, hogy nem mész el, ha ő is ott van. Dönthetsz úgy, hogy őt nem hívod meg. De ez csak oda vezet, hogy egyedül maradsz, mert kimaradsz a társaságból. Vagy új barátokat keresel és időnként rádöbbensz, hogy melletted senki nem marad meg (persze vannak kivételek).

Szóval inkább mégis maradsz, mert jól érzed magad ezekkel az emberekkel. Mondod nekik, hogy véletlenül se hagyjanak ki egy buliból sem, hiszen lassan már csak ők vannak neked, mert annyi mindenkit magad mögött hagytál már. Meghívod őt is mindenhová és örülsz mikor eljön és szidod a barátaitok előtt, mikor nem, mert tudod, hogy úgyis ő is otthon ül egész este. Megtanulsz együtt élni ezzel. Megszokod. És remélhetőleg egyre kevesebbszer nyilall a szívedbe, hogy mi lett volna ha...