Szabadnap

A mai nap nem mentem dolgozni.
Apróságokat terveztem mára. Elintézni ezt-azt, elmenni a media marktba, mert végig akartam taperolni a telefonokat, mert kapok dolgozóit és nem tudtam az S4 és a Lumia 925 között dönteni (utóbbi lesz), meg piacolást terveztem még.
Carlosom jött velem, neki minden csütörtökje szabad. A felkeléssel mindig szenvedünk, mert ő imád fetrengeni sokáig, én meg inkább felkelek, elintézem és ilyenkor délután pihizek, mikor már minden oké. Kicsit duzzogva, de végül 11-kor elindultunk. Akart venni egy fél literes kólát, mert megkívánta, én meg mondtam, hogy akkor már vegyen nagyobbat, majdnem ugyanannyiba került, mire a végén úgy megsértődött, hogy olyan vagyok, mint az anyja, hogy beleszólok, hogy nem vett kólát és nehezen múlt el a zsörtölődés. Piacoztunk egy jót, vettünk az egyik családtagjnak karácsonyra is ajándékot, meg ebédeltünk fincsi lángost. Utána beugrottam a boltba, mert bántott a kóla dolog, vettem egy kétliterest és hazahoztam, de annyit mondott, hogy értékeli a gesztust, de nem kellett volna. Hazaértünk, kipakoltunk, elraktam a dolgokat, ő meg csak ült magának a széken. Mondom jöjjön be a szobába, ne üljön ott magának. Erre elkezdett pakolni, hogy akkor ő megy.
Segítsetek.
Biztos velem van a baj, de ő akkora halálnak éli meg, ha mással foglalkozom, vagy nem akarom, hogy ő csináljon meg helyettem valamit. Kb akkor jön ide mikor hazaérek és reggel együtt megyünk el, talán normális, hogy eltöltök 20-30 percet a gép előtt, amíg a dolgaimat megnézem? De ő meg közben ül az ágyon és hergeli magát, hogy ő miattam van itt én meg nem foglalkozok vele, vagy kimegy és pakolászik a konyhában a cuccaim között.
Egyszerűen nem tudok mit csinálni ezzel a helyzettel és nem akarom, hogy rámenjen egy ilyen hülyeségre a kapcsolatunk. Nekem kell az a kis idő magamra, de nem tudom rögtön megtenni, amikor hazaérek, mielőtt jön, mert még pakolok, beszélgetek lakótársakkal, kaja és kb utána tudok lelni, hogy na már nincs semmi más.
Vannak problémáink persze, beszélünk is róluk, dolgozunk rajta, én legalábbis próbálok jobban odafigyelni, de mikor reggel elém tesz egy 10 perces videót, amin netezek és épp hozzá sem szólok meg rá sem nézek, akkor egyértelmű, hogy őt ez nagyon bántja és megértem az ő szemszögéből, de annyiszor mondom, hogy hozzon tanulnivalót vagy gépet vagy akármi, nem azt ő nem. Most ezzel mit lehet kezdeni?!
Olyan szarul érzem magam mióta bedurcizott, tök jó napot ki lehetett volna hozni ebből, mert tényleg ráérősen sétálgattunk (az jó volt), de annyira el tudja baszni a hangulatom, amikor nem érzem százasnak a dolgunkat...

Álmatlan

Szerettem volna egy posztot arról, hogy milyen boldog vagyok Carlosszal, meg milyen jól telt a feledik évfordulónk és halál szerelmes vagyok ebbe a paliba.

Erre a kibaszott munkahelyemen (ahonnan ma amúgy szabin voltam), közölték, hogy bocsika, de még két hétig maradtok hívást is venni. AJÓKURVAÉLETBE. Annyira felidegeltem magam, hogy nem bírok aludni (9-től munka reggel), nincs kivel megbeszélnem, mert mindenki alszik, Carlosszal meg pont most nem vagyunk együtt, mert dolga van és ma este nem ér rám, de én meg hülyét kapok ettől a szarakodástól. Most ott tartok, hogy a jövőheti szabadnapomon bemegyek az egyetemre, összeszedem valamelyik szeretett tanáromat és megmondom, hogy találjunk ki valami témát, mert vissza akarok jönni doktorira (ez az egyetlen, amiért nem kell fizetnem, sőt még ők fizetnek). Egyszerűen kiborít most ez a szar. Arra voltam felkészülve, hogy betanulok, levelezek, aztán majd megyek feljebb, de most nagyon-nagyon elvették a kedvemet az egész hóbelebanctól. Szeretnék visszabújni a boldog anyaméhbe az egyetemre, az alma materbe és hagyjon békén a multivilág meg munka. Inkább okoskodok távolról, minthogy közelről szopjam a brét. Nagyon ki vagyok akadva :(

Amúgy is van egy állandó átmenetiség-érzésem, hogy mindjárt vége a gyakorlatnak és megyek vissza az egyetemre, ha így folytatják, még megeshet, hogy tényleg így lesz és azért lesz egy doktorim a munkahelyi folyamatok szervezéséből, mert felbaszták az agyam...

Aludni kéne...

Egy év

Milyen gyorsan elszáll! És mekkora utat tettem meg azóta, hogy remegő lábakkal lementem a nagy pesti ház lépcsőin, kicsit még álmosan, kicsit bizonytalanul, és ott várt ő és elvitt a csodaautóval kávézni. A kávé végén döntenem kellett.

 "Azóta, hogy beleestem a nyúllyukba folyton megmondják, hogy mit csináljak vagy, hogy ki legyek. Összementem, megnöttem, megnyúltam, teáskannában is voltam.Azzal vádoltak, hogy Alice vagyok, majd azzal, hogy mégsem. De ez csak egy álom én döntöm el, hogy mi fog történni."

 

 

Döntöttem és azóta sem bántam meg. Kaland volt, de még micsoda! Tele új utakkal, önismerettel, határok feszegetésével, de tele szomorúsággal, fájdalommal és magánnyal is. Akitől a legboldogabb voltam azokban a napokban, pont azzal nem tudtam megosztani az örömöm. Akitől a legtöbbet kellett volna kapnom, attól kaptam a legkevesebbet. A látszat az enyém volt, a valóság meg... talán sosem derül ki, volt-e egyáltalán valóság vagy csak egy rövidke álom volt.

 

"A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát."

 

 

Megismertelek, legyen bármi is a neved és (állításod szerint) megérintettelek. Olyan helyeken is, ahová korábban nem engedtél be hozzám hasonlóakat. Te is különleges voltál az életemben. Egyszerre a herceg és a főgonosz, egyszerre valami varázslatos és valami szörnyűséges. Olyan leckéket kaptam tőled és általad, amiket sosem fogok elfelejteni. Remélem, hogy én is hagytam nyomot az életedben.

 

A fájdalom, amit kaptam tőled megtanított értékelni mindazt, amit korábban talán nem tartottam annyira sokra, mint most. Lenyugodtam. Megvolt a kalandozás, ilyet többet nem kérek, köszönöm. De kaptam tőled jót is. Nem az ajándékokra gondolok, azok üres gesztusok voltak. Magadat nem adtad, nem adhattad, így tárgyakat adtál, amik segítenek az emlékezésben és emlékeket, édes és keserű emlékeket. Meglepő módon általad kaptam egy embert is, akiért hálás vagyok. Fájdalommal indult, de egészen jól végződött minden.

 

"Itt az idő bocsátani és feledni, vagy feledni és bocsátani, ahogy tetszik, most még választhatsz."

 

Hálás vagyok. Mert nélküled nem tudnám ennyire szeretni az itt és mostot. Azt, hogy most van valakim, aki nem lesi állandóan az óráját, hogy mikor kell indulnia, akinek én vagyok a legfontosabb, aki velem tervezi a jövőjét és nem csak a következő 1-2-3 órát.

 

Viszlát és kösz a halakat!

 

Élet vagy valami hasonó

Nem tűntem el, hívjátok vissza a csapatokat.
Csak, ahogy jön a szürkébb idő, még fáradtabb vagyok, még kevésbé van kedvem bármihez, illetve új munkaköröm van (a végleges), meg sokat vagyok Carlosszal is, így sajnos kevesebb idő jut az online életemre. Megpróbálom összefoglalni az előző részeket.
Voltam a Casa Grande-n Carlosnál és csudijó volt! A családja jófej, az anyjával jóba lettünk, az unokaöcsik és -hugik is imádnivalóak, jól éreztem magam.
A meló csudajó szintén, bár kicsit még kavarászás van, hívást is veszek, meg levelezek is. Ma az első leveleinket elkezdték értékelni és hibátlan lett az első egyedül megírt, szóval annyira jó vagyok (nem volt még ilyen ember, pedig 40en vagyunk a csoportban jelenleg), kaptam egy rakás dícséretet a felettesektől :)))
Carlosszal is jól vagyunk, sok időt próbálunk együtt tölteni, bár most pont 5 napig külön voltunk, de tegnap este jól be is pótoltuk :P Meg ma is együtt alszunk.
Most rohanok még le az egyetemre, Szöszivel találkozunk, mert a szeptemberi műkarmaim vége még mindig nem pattogott le, így most leszedetem a maradékot. Igyekszem jobban figyelni rátok is, mert nagyon sokat jelent a blog és ti, szóljatok, ha elhanyagolnék bárkit is :)