Folyt.

Az előző bejegyzésem hangulata azóta is tart.

Múlt héten szószerint lóf@szt se csináltam. Egyedül voltam itthon, főztem, mikor jól esett, zenét hallgattam, filmeztem, aludtam sokat. És ami a legjobb, már egy ideje egy új irományon dolgozom, haladok is vele, de eljutottam egy pontra múlt hét elején, ahonnan nem bírtam kitalálni, hogy merre tovább. Félre tettem, pihenjen, majd meglesz és meg is lett, így most legalább azzal el tudom magam foglalni :)

Na de minden más elég kaki még mindig. Anya hazajött, aminek péntek este tökre örültem, mert azért csak egyedül voltam egész héten, de azóta napjában legalább kétszer elkezd cseszegetni, hogy mért nem megyek el dolgozni meg mért nem érem be olyan melóval, ami elérhető (nincs olyan...) stbstb.

Meg szabályosan rosszul vagyok, ha el kell menni itthonról, nincs kedvem az itteni emberekhez, a nyálhoz, a műmájerekhez, az álcsillogáshoz. Képmutató mindenki, egy nagy hamis-boldog képnek látom az egész várost. (Ajánlott néznivaló: Young Adult - mindenki azt hiszi, hogy milyen jó az ő kis kisvárosi élete és nincs is vele semmi baj, csak PFF az egész.)

Én többet akarok, jobbat akarok és elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan munkával (és ez igaz pasira is) éljek, ami mellett azt érzem, hogy "beérem" ennyivel. A legjobbat akarom, mert képes vagyok rá, el tudom érni, meg tudom csinálni! Persze előbb a megfelelő utat kellene megtalálni, most éppen némi pszichológiával kacérkodom, ami alapján egész jó szakdoga témám is lehetne (EQ vagy önismeret, esetleg konfliktusmenedzsment - igen, semmi műszaki és semmi nagyon szorosan menedzsment téma... ). Majd alakul még. Októberben kell úgyis leadni a papírt, addig van időm kitalálni és ha megvan, akkor még alkudozni a tanszékkel, hogy maradhatnék-e vagy mondjanak ők céget mert én már nem tudok.

Szóval próbálok az itthoni posványban is inkább kifelé és előre tekinteni, addig sem érzem olyan nyomorultul magam itthon.