Elszokás

Régen voltam kapcsolatban. Régen voltam normális kapcsolatban. Azóta rengeteget változtam.
Ma reggel fetrengtünk, aztán ő (elvileg tanult) én meg Királylánnyal találkoztam, aztán otthon voltunk kettesben, ettünk, mogyoróvajat csináltunk meg TV-ztünk. Este meg kiakadt, hogy egész nap nem is beszélgettünk. Arra várt, hogy majd amíg kisétálunk a  buszhoz, legalább akkor, én meg elintéztem, hogy kocsival jöjjünk vissza. Erre ő besértődött, és akkor mondta, hogy nem is beszélgettünk egész nap. Az volt most a baj, hogy kapcsolgattam a TV-t. Nem szólalt meg sokáig, nekem meg éppen nem volt mondani valóm. Ha nem szólal meg, honnan tudjam, hogy beszélgetni akar? Kezdjen el beszélgetni és akkor beszélgetünk. Ha valamit mondott, mindig leállítottam még a műsort is, hogy rá tudjak teljesen figyelni, de neki ez nyilván nem így jött át.
Alig neteztem egész hétvégén, tv volt inkább, de hát azt meg lehet együtt. Mégis milyen vége lett...
Szeretem és vele akarom leélni az életem, de nem akarom, hogy minden percem csak róla szóljon. Szörnyű ember vagyok? Nekem kell az idő és a tér magamra és magammal is. Szombaton egész nap együtt voltunk, de egy órát tanult, én meg a másik szobában elvoltam. Olvasgattam, kiszedtem a szemöldököm, semmi vészes vagy bármi, de kellett az a kis idő. Meg olvasni akartam, amíg tanult, de pont a végére ért, és mondta, hogy ha olvasok, akkor nem szólhat hozzám. Ez nem teljesen igaz, de tény, hogy szeretem olyankor a csendet.
De mi lesz, ha együtt élünk majd? Elfoglalja magát, amikor én valami mást akarok csinál? Vagy fel kell majd adjak szép lassan mindent, amit egyedül szoktam/lehet csinálni, azért, hogy boldog legyen?
Meddig tart az én? Meddig tart az Ő? Hol kezdődik a MI? Meddig egészséges, hogy néha egyedül is akarok lenni? Meddig egészséges a ragaszkodása? Mert amúgy baromi jó érzés, csak néha egy paraszthajszálnyit fullasztó. Nem sírok, hogy végre valaki szeret, mert jó, de még csiszolódnunk kell...