Tired

Kimerültem. Idáig tartott az endorfin löket. Pedig ma nem is volt sok dolgom. Reggel volt egy órám, amin csak másolni kellett a tábláról, aztán hazasiettem, megkaptam végre a harmadik szurit is és azóta semmit nem tettem, mégis fél3kor úgy elaludtam, mintha egész éjjel ébren lettem volna. És még fáradtabban ébredtem. Nem tudom mi van velem.
Elment mindentől a kedvem. Nem vagyok éhes, nem akarok pasikkal foglalkozni (csak mert ma kétszer is megkaptam a kérdést, hogy mi újság a pasikkal), a libidóm is a béka segge alatt van (pedig már január közepe óta nem szexeltem). A suliban jó, elfoglalom magam, a koliban meg ott vannak a dolgok... félek, de erős leszek, mert támasz akarok lenni, méltó a bizalomra, még akkor is, ha más szemében éppen én teszem a rossz dolgot.
Belül remegek. Remegek az ürességtől. Remegek attól, hogy nem is vágyom semmire. Remegek, mert annyi mindent akartam és alig van valamim. Amim van, azt megbecsülöm. Ami tudom, hogy felesleges, azt elengedem. Még akkor is, ha én leszek a rossz és a szívtelen. Tudom, hogy mit akarok, de egyáltalán nem vágyom rá. Tengődök óráról órára és örülök, hogy közben egy percem sincs foglalkozni az élettel. Hétfőn persze még végig ábrándoztam az órát, de felesleges volt. Csak a szép emlékek maradtak és az üresség.
Valószínűleg sosem illettünk volna egymáshoz, de a pillanat szenvedélye magával ragadt és szerettem volna csak sodródni és sodródni egész addig, míg el nem jutok a beteljesült álmok földjére, de megint csak a bilibe lógott a kezem.
Sírni akarok, pedig nem vagyok szomorú. Üres vagyok.
Hányni akarok, pedig nem vagyok tele.
Úgy érzem, ki kell űzni magamból valamit/valakit, lelkileg, testileg és minden egyéb módon. A reményt nem akarom elengedni. A reményt, hogy aki beteg, meggyógyul, aki magányos, az megtalálja a boldogságot, hogy lesz még olyan, hogy szerelem, hogy tényleg majd megőrülök valakiért és ő is értem és nem csak részegen, a félhomályban, hanem fényes nappal, kócos reggeleken, fáradt estéken, mikor tényleg csak annyi kell, hogy átöleljen. Nem látok kiutat. Most nem. De a hit munkálkodik bennem.
Mindig meglepődök, mert igenis hiszek. Bármennyire is küzdök ellene. Rosszul mondom... Hiszek. Istenben, a jóságban, a barátságban, a szeretet erejében. Hiszek abban, hogy minden jó lesz. Hiszek abban, hogy át kell élni a rossz perceket, órákat, napokat, mert megéri, mert a végén olyan jutalmat kapunk, amiért megéri szenvedni. Fogalmam sincs, honnan jön ez a hit, de a gyökerei a lelkem mélyéig beásták magukat. Onnantól, hogy a nagymamám tanítgatott, hogyan kell Istenhez beszélni, egészen odáig, hogy merek hozzá beszélni. Beszélek az halottaimhoz, akiket szeretek és akik nélkül nem ugyanaz az életem, mintha itt lennének. És most mindezt könnyezve írom...
Hiszem, hogy ha egyszer odakerülök, lesz valami a túloldalon. Találkozhatok az elvesztett szeretteimmel, leélhetek velük egy másik életet, melyben nem kell nélkülöznöm őket. És hiszem, hogy nem az alapján fognak megítélni, hogy hogyan éltem, hanem az alapján, hogy ki voltam. Igen elkövettem hibákat, de nem bánok meg semmit.
Hiszek a Szeretet erejében.