:'(

Akkor a legnehezebb pozitívan szemlélni, optimistának lenni és mosolyogni, mikor legbelül tudom, hogy semmi okom rá. Mikor az orvos szerint is a legjobb, amit remélhetünk, hogy nem romlik a helyzet. Mikor a legdrágább Egyetlen örökmozgó  izgága tegnap még a kertben kardvirágot ültető és almafák között gazoló nagyimat ma magatehetetlenül látom egy ágyban fekve, úgy, hogy csak abban reménykedhetünk, hogy egy nap még újra tud beszélni és ha kis szerencsénk van, járni is, vagy legalább felülni az ágyban.
Mért kell egy nehéz de tisztességes életnek ilyenné válnia az út vége felé? Mért nem lehet csak szépen álomba szenderülni ha már mindenképpen közeleg a vég? Mért kell még ennyi szenvedéssel megfejelni az egészet?
Elmondhatatlanul szeretem a nagyimat és nem vagyok hajlandó szembenézni azzal, hogy lehet, hogy a nap, amikor már nem lesz velünk közelebb van, mint szeretném...Pozitívan fogok szemlélni, optimista leszek és mindig mosolyogni fogok rá, mert ő az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb ember az életemben.