Plötty

Nem csinálok gyászblogot ígérem, mert akármilyen meglepő, én is unom magamat...
De muszáj leírnom, hogy mi van/nincs.
Egyszerűen olyan, mintha kihúzták volna alólam a talajt. Jó volt otthon ez a hét, négyen voltunk, béke volt, anyáék nem veszekedtek szerencsére, jól éreztem magam, semmit nem kellett nagyon csinálni, csak úgy elteltek a napok. Kedden mentem, szerdán a temetéssel, csütörtökön meg jöttünk haza, meg meg már Mc-n vagyok megint, mertcsak. De egyszerűen semmihez sincs kedvem (helló keddi prezi és szerdai vizsga), még enni se, ami nagy szó, mert amúgy stresszevő vagyok, de most csak nyammogok mindenen... most is sül egy csomag krumpli a sütőben, de kötve hiszem, hogy meg fogom enni akárcsak a felét is (még jó, hogy itt vannak a csajok az albiban :) Semmihez nincs kedvem, csak nézek ki a fejemből, kétszáz kilométerről is látszik, hogy búvalbaszott vagyok (és nem csak a majdnem teljesen fekete ruházatomból).
Egyszerűen nem megy semmi, mert már semmi nem olyan, mint volt és mégis minden olyan, mint volt.
Majd lesz valahogy, addig szerintem itt se fogok nagyon fickándozni, max tumblr-en, persze ha van valami, akkor úgyis írok...

Ja meg persze mikor bír a Kis19éves (már közben 20 korábban Joe) rám írni, hogy itt van Mc-n és talizunk-e, hát persze, hogy kedden este. Pedig milyen Sophie-napi szexelést csaphattunk volna... bár abban a lelkiállapotban... írtam neki, hogy szóljon, ha legközelebb jön, hátha.