Veszteségek

Kerülget a sírás. Már nem kell tartanom magam, nincs az, hogy vizsgára kell tanulni, nincs az, hogy menni kell, jönni kell, csak vagyok.
Most érzem igazán, mennyi mindent vesztettem, vesztek éppen. A barátnőm munkát kapott, hétvégén költözik. Örülök neki tényleg, de sokszor ő volt az egyetlen a 30 km-es körzetemben, aki ki tudott rángatni a posványból. Oda fogunk figyelni arra, hogy ápoljuk a barátságunkat, de azért érzem, hogy változni fog a kapcsolatunk.

Tavaly Királylánnyal voltam sülve-főve, most is rendszeresen beszélünk, de ő a Hercegével van már, nem ugyanaz a dolog. Tavasszal itt voltak a csajok az albiban, de most mindenkinek régi-új pasija van, ami estéket eddig a konyhában ülve, iszogatva és beszélgetve töltöttünk, azokból most az van, hogy hat körül elkezdenek készülődni és legkésőbb kilencig mindenki lelép a párjához. Ez is rendben van, de én meg itt maradok kurvára egyedül. És nem csak mert ők nincsenek itt, hanem mert nincs, aki átjönne hozzám.

Kurvára magányos vagyok, minden (talán csak színlelt, talán tényleges) mosoly és minden (látszólagos) jókedv ellenére. Nagyon rég éreztem ilyen távol magam a boldogságtól. Továbbra is megvan a kiegyensúlyozottság meg minden, de nem vagyok mégse boldog. Hiányzik, hogy társam legyen az életben. Jelenleg el nem tudom képzelni, hogy valakivel még valaha úúgy leszek.
Szexiszeművel nem lesz semmi, ezt józan pillanataimban tudom 1000%-osan, a többi meg csak álmodozás, mert még mindig ő áll a legközelebb a vágyaimhoz..

Most, hogy vége a sulinak, elfogytak a céljaim. Jó persze, ott a meló lehetőség, de még mindig nem hívtak, így egyre kisebb esélyt látok arra, hogy behívnak második körre. "Kínomban" állandóan recepteket bújok, azon gondolkodom, hogy mit süssek, mit kéne főzni. És valahol most értem meg, nagyi miért főzött és sütött ennyit, miközben nap közben azért bőven egyedül volt. Ezzel foglalta el magát napról napra, hogy kitalálta mi legyen, elment a boltba, megcsinálta, várta haza nagybátyámat, aztán másnap elölről az egészet. Annyira hiányzik és az a legrosszabb, hogy olyan apró hülyeségekről jut mindig eszembe... nem az, mikor otthon vagyunk, hanem pl hogy mindig csinált bodzaszörpöt, ez eszembe jutott pár hete és hogy jajj, akkor most nem lesz.Persze aztán nagybátyám csinált, de akkoris. Ő volt az egyetlen nagyszülőm és hatalmas űrt hagyott maga után.
(Március 23. óta nem sírtam, ebben a pár pillanatban végre sikerült, ahogy a fenti pár sort írtam...)

Elszakadtam néhány (korábbi) barátomtól az elmúlt időszakban. Néhány az én döntésem volt, néhány csak úgy alakult, néhányat még próbálunk fenntartani. És persze tudom, majd jönnek újak, de perpill megint kicsit azt érzem, hogy nem találom a helyem.
Mindent meg tudok oldani egyedül, elvagyok általában egyedül, de a magányt nem lehet egyedül megoldani. Ahhoz emberek kellenek, akikkel körülveszem, körül vehetem magam. Akik rám is szánnak az idejükből (és persze tudom, hogy ez most ilyen szempontból egy nagyon önző bejegyzés, mert tudom, hogy áldoznak rám) és akikkel tényleg jól érezhetem magam és felszabadult lehetek. Holnapra kialszom.

Ma két zene van, mert ez a kettő jár felváltva a fejemben.