Szánalmas vagyok, mert annyira szeretnék boldog lenni valaki mellett, de közben nem teszek érte semmit.
Szánalmas vagyok, mert miközben boldog szeretnék lenni valaki mellett, csak olyan alakokkal kezdek (Pöti, Gólya, fájdalom, de Grey, Edward, Kandúr, Gé...), akikkel már előre tudható, hogy nem leszek boldog, nem vagy nem úgy gondolja egyikünk sem, vagy még ha az egyik szeretné is a másik nem, vagy alapból egy bűnösbűnösbűnös kapcsolat az egész, amibe egy józaneszű bele se kezdene soha.
Szánalmas vagyok, mert nem ismerkedem és mégis azt várom, hogy legyen valakim csak úgy, hiphop.
Azt kívánom, hogy legyen enyém a lottóötös, miközben még egy kibaszott szelvényt se töltök ki.
Idejét se tudom, mikor volt normális kapcsolatom. Leginkább azt mondanám, még 2009 novembere előtt. Ugye, milyen kurva régen volt? Én is így érzem. Akkor voltam utoljára nem elcseszve. Akkor tudtam utoljára bízni a férfiakban. Nem akkor szerettem utoljára, Isten látja lelkem (meg a szívem), de akkor volt utoljára sebek nélküli a szívem.
Nem tudok bízni bennük, ez a legnagyobb baj. Eldobnak, nem számítanak nekik az érzéseink, csak alkalmira kellünk, mit képzeltem, hogy majd együtt maradunk... És igen, közben tudom, hogy jót is kaptam, de a maihoz hasonló estéken, mikor egyedül vagyok talán túl sokat is és hallom, hogy a szomszéd szobában a páros milyen boldog, akkor csak a rossz emlékek, a fájó emlékek találnak utat a felszínre.
Gúzsba kötnek a rossz emlékek, tapasztalatok, fájó pontok. Mikor süt a nap, akkor könnyebb kitörni, de most már egy pár hete azt érzem, hogy egyre kevesebb az olyan pillanat, amikor őszintén mosolygok. Vannak még, de ritkán. Sokkal jellemzőbb, hogy tudom, hogy mosolyogni kell, ezért felteszem a mosolygós maszkom.
Ma mindenki megjegyezte, akivel találkoztam, hogy fáradtnak tűnök (nyugi, nem a nagy utazás lesz a zene, bár...). Igen, az vagyok. Nem süt eleget a nap, ingerszegény környezetben vagyok, az egyetlen még valós boldogságforrásom az, ha Greyjel találkozom, de ott meg annyira kevés az időnk, hogy tudatosan kirekesztjük a valóságot, tehát összességében az sem igazi. Fáradt vagyok és egy nagyon nehéz félév előtt állok. Ennyi nehéz még sosem volt. Iskola, diplomamunka, államvizsga, mindeközben munka. Hol fog beleférni az élet? Hol leszek benne Én? Hogyan leszek közben boldog? Vagy érjem be pillanatnyi megoldásokkal? Átmeneti jókkal? Abban a tudatban, hogy én vállaltam mindezt?
Nem tudom, mi lesz velem a jövőben. Most először félek. Eddig mindig tudtam, mi a következő lépés, most annyit tudok, hogy a melónak hála, elhúzhatom a következő lépés kitalálását...
Túlságosan félek, bizonytalan vagyok, sokat agyalok, plusz rosszul alszok és egy kicsit boldogtalan vagyok.
Kérdezi még valaki, miért vagyok fáradt???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése