Féltés

Álmodtam megint. Egy esküvő utáni vacsorán voltunk, én biztosan, de úgy éreztem, sok barátom van még ott a vendégek között, hogy ismerem az embereket, bár vadidegennek tűntek. Ott volt Szexiszemű is, bár nem láttam, csak tudtam. Miután már lehetett mászkálni jobban, odamentem, ahol ült, de csak a szülei voltak ott, akik nagyon kedvesek voltak (amúgy nem a valóéletbeli szüleivel álmodtam), beszélgettünk meg elvoltunk és vártam, hogy majd ő is felbukkan. Aztán már a szüleinek is kellett volna, hogy jöjjön, de még mindig nem volt sehol. De amúgy végig ilyen hatalmas nyugalom volt bennem is meg mindenkiben, hogy minden oké, jó helyen vagyunk... Végül valahogy előkerült egy pár fekete férficipő, ami az övé volt és mondták (vagy tudtam?), hogy az az övé és hogy elindult csak úgy neki a világnak gyalog, cipő nélkül. Az én kicsi szívembe meg akkora fájdalom költözött, hogy felkaptam a cipőjét és elindultam (egy kis hó is volt talán) megkeresni az utcákon, mert én meg azért vártam, hogy megmondjam neki, hogy szeretem és szeretnék vele lenni és még most ébren is érzem a fájdalmat, ami a kereséskor volt bennem. Nem találtam meg, felébredtem...

Szörnyű érzés volt. Azt hiszem a tudatalattim is elkezdte elengedni. Tegnap posztolt fb-n, azért álmodtam vele szerintem. Az esküvős körítés meg azért volt, mert A-val tegnap az esküvőmről fantáziáltunk, meg az övéről. De bassza meg, annyira rossz volt és most visszajött az összes érzésem vele kapcsolatban, amiket már vagy egy éve eltemettem és csak azt érzem, hogy látni akarom és ölelni és félteni és szeretni. Pedig a józan eszem már belátta, hogy ebből nem lesz semmi, meg nem is illünk úgy egymáshoz.