Elkezdtem ma szakdogát írni, meg mostam, az jó volt, aztán úgy négytől-félöttől már csak nézek ki a fejemből, keringek a lakásban (pedig nem is egyedül vagyok itthon, hanem a szobatársamon kívül mindenki itt van) mégis, érzésre olyan mintha fényévekre lennék mindenkitől.
Ma pont olyan idő volt, hogy tök jót lehetett volna bújni valakihez, együtt lenni, semmit tenni, ha kell kisírni magamból a bánatomat, de nekem nincs ilyen párom. Vannak barátaim, akikre bármikor számíthatok, de nem ugyanaz, mint egy normális kapcsolat. Túlságosan régen volt már normális. Ha így nézem kettő, ha úgy nézem NÉGY kibaszott éve. És persze, hogy látszólag úgy állok a dolgokhoz, ahogy, mert megtanultam, hogy el kell fogadni, ami jön, meg a kalandvágyam is van ugye, de mégis, belül azért mindig a királyfit keresem én is (aztán csak békákba futok bele).
Most épp az a baj, hogy annyira szeretném, hogy egy kicsit rágörcsölök magamban, mert persze nincs kire rágörcsölni. Egészen csodálatos lenne, ha lenne kivel eltölteni a szabadidőmet, ha lenne kihez hozzábújni este és reggel és napközben. Ha lenne valakim, aki mindig ott van velem, a támaszom, a társam, a barátom, a szeretőm. Túl sokat kérek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése