Néhány tündérmesének véget kell érnie, mert újak várnak ránk...
Megtettem ma valamit, ami kell a továbblépéshez. Fájdalom is van benne, sokk is, józanító erő is, de leginkább azt rossz látni, hogy másnak is fájhat úgy mint nekem, akár ugyan amiatt az ember miatt is. Vagy csak nem tud szabadulni a fájdalomtól, nem engedi el a dolgot. Én még időben vagyok, többé-kevésbé jól haladok.
Már nem vagyok prioritás, érthető okokból, csak egy játékszer a sok közül, akit néha elővesz az ember, játszik vele, aztán elfelejteni egy időre. Jó így. Nem is lehet már úgy, mint régen.
Tovább kell lépnem, ezt minden nap érzem, minden nap talán sikerül is egy kicsit, néha persze visszatáncolok, de összességében elég jól haladok, úgy érzem.
Én a mesémnek még az elején vagyok. Pláne ha azt vesszük, hogy Ted Mosbynak 8-9 évbe telt, mire megtalálta a szerelmét, én még csak a 6-nál járok, van még időm, sőt még utána is van időm, nem verseny. Hiszen három év múlva is még csak 27 leszek, nincs hová rohannom.
Öngyógyításba kezdtem, félig tudatosan, félig tudattalanul azzal, hogy szakítottam vele. Sok mindent végig kell gondolnom, megbocsájtanom magamnak, elengedni a történteket, nem agyalni azon, hogy mi lehetett volna belőle, Bignél is ezért tartott sokáig, meg mert még naiv kislány voltam. Most már felnőtt nőként állok a témához, levonom a tanulságot és keresem tovább az utamat.
Hamarosan eldől, hogy hol maradok a következő egy évben, utána már bátrabban merek pasit keresni is. Ha itthon, akkor megpróbálnám azzal az egyetlen emberrel, aki szóba jöhet nálam. Bár akkor valószínűleg már vele is maradnék. Ha máshová kerülök akkor meg majd feltalálom magam :)
De először túl kell jutnom ezen, hogy ne a jelenem legyen, hanem a múltam az egész történet.
Let the broken pieces go...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése